Kosztolányi Dezső egyik alkotói műhelytitkairól szóló cikkében számol be róla, hogy nem szereti, ha látják munka közben. Meséli, hogy írás közben eltorzul az arca, grimaszokat vág, s úgy képzeli, hogy ijesztő lehet egy kívülállónak, ahogy tollal a kezében a papír fölé hajolva igyekszik ábrázolni a különböző karaktereket, szinte színészként élve bele magát a megidézendő alakok elképzelt lelkületébe. Így képzelem el Sárkány Győzőt is, ahogy amúgy szelíd lelkű művészként fegyelmezetten ül, dolgozik műhelyében, de lelke mélyén küzd az alkotás kihívásaival, nem egyszerűen lerajzolni akar egy arcot, de megjeleníteni lénye lényegét, s ehhez viaskodik az anyaggal, mint a bibliai Jákob az angyallal, hogy megharcoljon a Teremtő áldásáért.
Mit tehet a művész, ha felkérést kap, hogy elkészítse valaki arcképét? Annak idején, amikor a patinás múltú Magyar Nemzet a korszellemhez igazodva az addigi grafikai arculat mellett fotográfiákat készült éppen közölni, az addig meghatározó rajzos illusztrációk mellett, volt egy átmeneti időszak, amikor ismert, híres emberek portréit még klasszikus sajtóábrákként mutatták. Ezekben a feladatokban a felkért művész, jelesül Sárkány Győző, nem válogathatott, hogy kiknek a munkássága, világnézete, értékrendje áll közel hozzá, neki a legmagasabb művészi invencióval kellett megtalálni, megragadni, s felmutatni az adott személy karakterét, bármi is a hitvallása, életműve. Így kerültek sorra megrajzolt portréiban írók, politikusok, úgy mint Békés Pál, Fábry Péter, Kertész Ákos, Görgey Gábor, Páskándi Géza, Wass Albert, Szabó Magda, John Updike, Kis János, Antall József, s önmaga is, ifjú alkotóként.
Mint vérbeli művész sosem elégedett meg azzal, hogy az arc formáját, vonásait hitelesen közvetítse. Ezt a pontosságot csupán alapnak tekintette. Sokkal inkább a látható mögötti lelkület megjelenítése motiválta. Egy-egy portréja így nem csupán hiteles arckép, de lélekláttatás.
Szerényi Gábor grafikus
