Sárkány Győző a jelenkor alkotójaként a maszk eredeti, ősi, rituális értelmezését alkalmazva (ti. a maszk azonos a valósággal), a maszkok révén kilépve a személyes burokból keresi az általánost, az egyetemest, az örökérvényűt. Azt a pillanatot reprodukálja ezen grafikák készítése közben, amit a mágikus szertartások során a maszkok készítői, és a rituális szerepjátékok alkalmával azok viselői élhetnek át.
Két alapvető építőelemmel komponál, és ezek két alaptípust határoznak meg. Az egyik az egymáshoz szigetszerűen kapcsolódó, apró, organikusnak ható, szabálytalan részecskékből képzett képépítési módszer. Az így létrejövő maszkok a véletlenszerűen alakuló és a természet által alkotott felületekre asszociálnak. A másik csoportot azok a maszkok alkotják, amelyeket letisztult, díszítőmotívumokra emlékeztető, szabályosan szerkesztett strukturális elemek építenek fel. Az ide sorolható munkák az előre megtervezett és a mesterséges szerkezeti felépítéssel kapcsolhatók össze.
Rajzainak másik fontos jellemzője az idő. Az idő múlása nyomot hagy az arcon (is), lassan, számunkra szinte észrevétlenül mélyíti el nyomait. Vannak olyan maszkok, amelyeken a ceruza leheletfinom tónusaival archaizáló faktúrákat kialakítva kövületszerű arcformákat jelenít meg. Itt, mint megdermedt lávadarabok vagy ősi fosszíliák felszínén hagyott, idő véste nyomok bontakoznak ki a töredezett felületekből az arcok. Ugyanakkor a maszk az örök átváltozásban rejlő állandóság metaforájaként is értelmezhető. Ezt a tartalmi megközelítést támasztja alá a maszkok megjelenítés-módja is. A papír fehéren hagyott felszínén, illetve olykor az egyöntetűen sötétre színezett háttér előtt megjelenített maszkok időtől és tértől függetlenedve, szinte légüres, metafizikus térben lebegnek. Az állandóságérzetet legfőképp a bálványokra emlékeztető, örök mozdulatlanságot és rendíthetetlen nyugalmat árasztó maszkok sugallják.
Szeifert Judit művészettörténész
