Sárkány Győző legújabb, húsz lapból álló, Atlantisz című sorozata, bár vizuális téren szorosan kötődik az előző Démonstruktúra darabjaihoz, tartalmi szempontból visszacsatol a kultúrtörténet, a filozófia és a vallás sokszínű jelenségeinek világába. Atlantisz szigetének valódi helyszíne Platon óta kiapadhatatlan találgatások forrása, melyet utópisztikus-szimbolikus elméletek sokasága kísér.
A két sorozatot egybevetve, az Atlantisz lapjain jól érzékelhető a formák egyre erősödő plaszticitása. A karakteres fény-árnyék variánsok egyes esetekben szinte kézzel fogható térhatásokat teremtenek a sík felületen, trompe l’oilként megcsalva a szemet. A különféle formációk, ívek, hajlatok szoborszerű emberi alakok, állatfigurák asszociációit keltik, mintha a gótikus katedrálisok groteszk-ijesztő oszlopfejezetei, vízköpői sorjáznának a szemünk előtt felvillanva majd – Atlantiszhoz hasonlóan – elsüllyedve az idő és a képzelet tengerében. A finom, csipkeszerűen összetett, ugyanakkor szabálytalan, szaggatott felületek időtlen örvénylést, ritmust adnak a látványnak. Különleges lényekből álló világ tárul elénk, ahol ember, állat és növény egybemosódik, s nem tudhatjuk, hogy torzókat vagy most létrejövő struktúrákat látunk-e. Elmúlás és keletkezés, a kollektív tudattalan mélyéből feltörő vágyak és fantáziák kivetülései egyszerre tűnnek elénk ezeken a képeken. Mintha az emberi alakokat valamilyen, a mögötte lévő arcok rezdüléseit sejtető kőfátyol takarná el előlünk, miközben a kompozíciókon átívelő gyűrődések, szakadások, áttörések a figurák rejtőzködését, felismerhetetlenségét erősítik. A szemgödrök legtöbbször sötétbe burkolóznak, vagy egyáltalán nem is látszanak. Titkok övezik Atlantisz elsüllyedt, tökéletesnek hitt világát, mely időről időre új alakban ölt testet az emberi képzeletben: szenvtelen, egykedvű némasága vonz és egyszerre félelmet is kelt, ahogy a művész lapjain megelevenedő különleges víziók.
D. Udvary Ildikó művészettörténész
