Sárkány Győző Arcaiban a vonal varázslatának lehetünk tanúi. A művész lelkiállapotának, megfigyeléseinek, érzelmeinek pillanatnyi lenyomataiból létrejött arcok különleges átváltozásai szinte zavarba hozzák a nézőt. Számára a világ formák, korok, történetek és létezések állandó egymásba fordulása. Egy-egy ilyen pillanatot merevít ki fekete vonallal a fehér papíron, minden további dekoratív hajlandóság nélkül. Nem törekszik esztétizálásra, szinte a végletekig leegyszerűsítve eszköztárát, csupán a lényegesre figyel.
Arcok születnek és tűnnek el a vonalak megjelenése nyomán, s felsejlenek előttünk különféle elmúlt és még készülődő korszakok figurái. Történetiség és fantasztikum, anyag és természet különös játéka folyik az egyes arcokat megtestesítő vonalak buja keveredésében. Még meg sem bizonyosodtunk mit rejt az előttünk álló kép, máris előtűnik egy újabb lehetőség: klasszikus arcéleket fedezhetünk fel, talányos állatalakok, kozmikus látomások bomlanak ki egymásból magától értetődő természetességgel. Ezek a lezárt, jelzett vagy éppen eltakart szemű arcok a maszk-sorozat újabb állomásának is tekinthetők. Felfedezhetünk egy csendes mosolyú koponyát is, ám ebben a kontextusban a memento mori, az elmúlás gondolata nem kelt viszolygást.
Állandósággal, befejezettséggel mit sem törődve a rajzok egymás mellé helyezéséből megszülető mű már a keletkezésekor magában hordozza a tovább alakíthatóság lehetőségét. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy nincs is eredeti mű, vagy fordulhatunk Empedoklészhez: „Keveredés létezik csupán és átalakulása a keveredetteknek.”
D. Udvary Ildikó művészettörténész
